Hajónapló A hajónaplóban az általunk fontosnak tartott cikkekbõl, elemzésekbõl válogatunk. Újságírói szerepfelfogások 1954 és 1956 között Magyarországon Takács Róbert, mediakutato.hu, 2006 tél Részlet a tanulmányból. 1945 és 1948 között számos kommunista elkötelezettségû újságíró látott munkához, majd az egypárti diktatúra kiépítése további komoly változást hozott a szerkesztõségek összetételében: az 1940-es és az 1950-es évek fordulóján tömegesen kerültek a lapokhoz munkáskáderek, kiszorítva a „régi újságírók” jelentõs részét. Az újságírók arra kényszerültek, hogy elsõsorban a sajtóirányítás szempontjainak igyekezzenek megfelelni, kommunista meggyõzõdésük mellett és sokszor saját – szakmai és 1953 után egyre inkább politikai – meglátásaik ellenére is. A kettõ közti ellentét egyre nehezebben elviselhetõ feszültséget generált, amely 1956 októberét megelõzõen két ízben is „robbant”. E tanulmány az 1954 õsze és az 1956 októbere közti újságírói vitákon keresztül mutatja be, hogy milyen, a legtöbbször politikailag motivált alternatív vélemények éltek az újságírók körében a sajtó szerepével, az „ideális” újságírással kapcsolatban. 1954 októberében és 1956 júniusában több szempontból is hasonló helyzet volt jellemzõ a magyar közéletre. A Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) Központi Vezetõsége 1954 októberének elsõ napjaiban megerõsítette Nagy Imre politikáját, és úgy tûnhetett, hogy egy hosszabb bizonytalan idõszak zárul le. A központi lapok újságírói párttaggyûléseiken a „demokratikus centralizmus” szokásos gyakorlatán messze túlmutató hevességgel sorakoztak fel mellette. A legnagyobb visszhangja a Szabad Nép október 22–25. között megtartott taggyûlésének lett, de komoly vita alakult ki más szerkesztõségekben, így a Népszava október 20-i össz-szerkesztõségi és november 6–8-án rendezett párttaggyûlésén is. A Szabad Nép taggyûlésén készült jegyzõkönyv szinte „szamizdatként” járt körbe a kommunista értelmiség csoportjai közt (Aczél–Méray, 2006: 286), az ott elhangzottak más szerkesztõségekben is felbátorították a hozzászólókat,1 akik hangot is adtak hasonló aggályaiknak, indulataiknak, gyakran nagyon hasonló megfogalmazásban. Így történhetett meg, hogy pár hónappal késõbb a korábban természetes gyakorlat, a Szabad Nép követése immár vádba fordult, és káros jelenségként említették a Szabad Nép „túlzott tiszteletét”.2 Az 1955-ös rendteremtés után 1956 tavaszán–nyarán a Szovjetunió Kommunista Pártjának (SZKP) XX. kongresszusa kínált az 1954-eshez hasonló alkalmat. A személyi kultusz hruscsovi bírálata egy újabb irányváltás lehetõségét vetítette elõre, ám a hazai pártvezetés „nem kapkodta el” a következmények levonását. Ebben a helyzetben került sor a Petõfi-kör június 27-i nevezetes sajtóvitájára, amelyen mintegy hétezer résztvevõ hallgatta éjszakába nyúlóan a felszólalókat. Közös vonás volt továbbá, hogy a felszólalók jelentõs része – szinte egytõl egyig kommunista újságíró – a reformfolyamat mellett foglalt állást. Ezen persze a szerkesztõségi káderanyagok ismeretében nincs mit csodálkoznunk: a Magyar Nemzet kivételével, amelynél a lap profiljának megfelelõen a munkatársak mintegy fele pártonkívüliekbõl tevõdött össze, a napilapoknál csal elvétve maradtak nem párttagok. A vezéralakok közül jó néhányan 1953 elõtt az elkötelezett sztálinisták csoportjába tartoztak. A pártot a párt ellen? Mi is a kommunista újságíró kötelessége? Mi sem volt egyszerûbb, mint általánosságban megválaszolni ezt a kérdést: szenvedélyes írásaival a párt politikáját képviselni, mozgósítani a határozatok végrehajtására, küzdeni a szocializmus építésének akadályai ellen. 1954 õszére nyilvánvalóvá vált, hogy ennek az egyszerûnek tûnõ elvnek a gyakorlatba való átültetése feloldhatatlan ellentmondásokkal jár. Elõször is azért, mert az elmélet a hogyanokra vajmi kevés útmutatást adott. A pro domókban, az informális „információátadások” és a letelefonások során számtalan egyéni, aktuális szempont merült fel, és 1953 júniusa után még bonyolultabb lett az újságírók és a szerkesztõk helyzete: a politikai vezetésen belüli ellentétek olyan bizonytalanságot teremtettek, amelyben az aktuális pártvonalhoz való igazodás sem volt könnyû feladvány. Ráadásul az „új szakasz politikája” a sajtómunka számára kedvezõbb lehetõséget biztosított, és magában hordozta a minõségi újságszerkesztés esélyét. Az MDP októberi központi vezetõségi határozatából a Nagy Imre-vonal megerõsödését, a reformok folytatását lehetett kiolvasni, és az újságírók számára is újfajta szerepet ígért. A miniszterelnök a Szabad Népben megjelent cikkében a politika alakításában való részvételt kínálta fel a párttagoknak: „Nekünk ezt most tovább kell vinni, és el kell érni, hogy a párt egész tagsága egy nyelven beszéljen. Ehhez azonban meg kell változtatni a vezetés módszereit, és fel kell számolni a párttagok szerepérõl kialakult bizonyos helytelen nézeteket. Érvényesíteni kell azt, hogy a párttagoknak nem csak a vezetés által kitûzött feladatok végrehajtása terén van igen fontos szerepük, hanem a párt politikájának kialakításában is...”3 A cikk nem említi meg külön az újságírókat, de a véleményformáló szerepre vágyó, cikkeivel – hihetjük: õszintén – segíteni és hatni akaró csoport könnyen magára vonatkoztathatta. Így ez az írás hivatkozási ponttá is vált a szerkesztõségekben tartott októberi vitákban. Az ebben foglaltakon a hozzászólók nem is léptek túl. Az egyetlen kivétel a Szabad Nép munkatársa, Kövesi Endre volt. Kövesi nem volt a lapvezetés tagja, ugyanakkor szélesebb újságírói körökben is nagy tekintélyt szerzett magának egy építõipari vállalat igazgatójáról, Szlota Imrérõl készített leleplezõ riportjával, amelyben egy „helyi kiskirály” minisztériumi pártfogók által fedezett csalásait, sikkasztásait írta meg.4 Egy ilyen cikk nyilvánvalóan csak a párt engedélyével kerülhetett be a lapba, ugyanakkor Kövesi írása követendõ példává vált az újságírók körében, ami azt mutatja, hogy a szakmai presztízsskálán a nagy hatású, szenzációt jelentõ írások, az „oknyomozó újságírás” elõkelõ helyen állt. Ráadásul a „hivatalból” az üzemeket, a vidéket járó újságírók számtalan „Szlota-ügyrõl” tudtak. Kövesi Endre a sajtó szerepérõl a párt központi lapjának párttaggyûlésén úgy fogalmazott: „Mi a sajtó szerepe? Minden poszton a társadalom érdekeit kell képviselni. Ezt ellenõrizni kell. Ilyen erõ a párt. Egy bizonyos ponton azonban a párt és az állam csúcsai összefonódnak. Az állami szervektõl független lelkiismerete lehet az államnak a sajtó. Az abszolút hatalmat mindenki felett ki kell terjeszteni, és ebben a sajtó óriási szerepet játszhat. Például a Szabad Nép független szervezet.”5 Írásban ezt a véleményét Kövesi valószínûleg nem vállalta volna, különösen azt, hogy az a napilap, amely a pártközpont egyik osztálya volt, független szervezet volna. Ezt tetézte egy másik kijelentésével, amely az MDP 1954 júniusában megrendezett III. kongresszusának legitimitását kérdõjelezte meg. Így álláspontját még azok is elutasították, akik egyébként erõteljes kritikát fogalmaztak meg a pártvezetéssel szemben. Elhatárolódásukat persze az is motiválta, hogy mindenképpen kerülni akarták: a reformpolitika mögött felsorakozók „lázadását” egy ilyen felszólalás diszkreditálja (Révész, 1999: 229–230). A szokatlanul éles viták azonban más fórumokon is hoztak a Kövesiéhez hasonló kijelentéseket. Az Országos Testnevelési és Sport Bizottságnak (OTSB) az 1954-es labdarúgó-világbajnokságot követõ rendteremtése6 által „felzaklatott” sportújságírók Magyar Újságírók Országos Szövetségében rendezett vitáján, az ügyben érintett kollégáik elleni fellépéssel kapcsolatban Máté György, a Szabad Nép munkatársa úgy fakadt ki, hogy azt „...a bírálat durva elfojtásának, a kormányprogrammal szembeni durva fellépésnek, a polgári sajtószabadsággal szembeni – már tudniillik a polgári értelemben vett sajtószabadsággal szembeni...” fellépésnek tartja.7 Kövesi kijelentése a Rákosi Mátyás távollétében Farkas Mihály által vezetett PB-ülésen alkalmat adott arra, hogy a taggyûlésen elhangzottakat ekképp ferdítsék el: „A szerkesztõbizottság a gyakorlatban olyan tendenciának is utat enged, hogy a Szabad Népet valamiféle párttól független napilappá tegyék.”8 Az újságírók egy markáns csoportja ugyanakkor úgy fogalmazott meg a fentihez hasonló álláspontot, hogy próbált arra is ügyelni, ne lépje át a Rubicont, vagyis megmaradjon pártszerû keretek között. Ennek megfelelõen megerõsítették, hogy a sajtó nem független szervezet, elismerték a pártirányítás jogosultságát, sõt szükségességét, ugyanakkor olyan önállóságot, ítéletalkotási szabadságot követeltek, amely a „pártegység” és a „demokratikus centralizmus” érvényben lévõ elvével és gyakorlatával éles ellentmondásban állt: „Megalkuvás nélkül kell harcolni a párt politikájáért. Egyvalami nem jöhet: hogy a párttagság tudomásul vegye, ha el akarják téríteni a júniusi politikától. A párt platformján mi állunk, nem az ellenállók.” (Novobáczky Sándor) „A Központi Vezetõség lapjában nem jelenhet meg egyetlen sor sem, amely ellentétes a párt politikájával. De lehetnek olyan cikkek, riportok, glosszák, hírfejek, ahol a Szerkesztõ Bizottság álláspontja és a Szabad Nép pártirányítását intézõ felsõ szervek nézetei között különbség van.”9 (Fehér Lajos) A fenti követelések nem tagadják a kommunista sajtófelfogás azon tételét, hogy az újságírás a párt politikájának kiszolgálója, ám felcserélik a vonatkoztatási pontokat, és a politikaformáló igénnyel fellépõ újságírót teszik meg etalonnak a párt(vezetés) esetleges – és a tapasztalatok alapján nem valószínûtlen – fordulataival szemben. Hasonló szellemben nyilatkozott Méray Tibor is, amikor kijelentette, hogy a „párt mi vagyunk, mi párttagok és pártvezetõk”, elutasítva, hogy a pártot – a párttagok háta mögött – a Központi Vezetõség (KV) határozatával ellentétes szellemben irányítsák. Ez az elképzelés tehát lényegét tekintve nem különbözik a Kövesi által megfogalmazottaktól, hiszen középpontjában az áll, hogy a hatalmat a sajtónak ellenõriznie kell, csupán világosan kifejti, hogy az ellenõrzés zsinórmértéke a KV októberi határozata, vagyis az új szakasz politikája. A teljes tanulmány itt olvasható. Takács Róbert Újságírói szerepfelfogások 1954 és 1956 között Magyarországon, mediakutato.hu, 2006 tél